Olvasnivaló

subglobal1 link | subglobal1 link | subglobal1 link | subglobal1 link | subglobal1 link | subglobal1 link | subglobal1 link
subglobal2 link | subglobal2 link | subglobal2 link | subglobal2 link | subglobal2 link | subglobal2 link | subglobal2 link
subglobal3 link | subglobal3 link | subglobal3 link | subglobal3 link | subglobal3 link | subglobal3 link | subglobal3 link
subglobal4 link | subglobal4 link | subglobal4 link | subglobal4 link | subglobal4 link | subglobal4 link | subglobal4 link
subglobal5 link | subglobal5 link | subglobal5 link | subglobal5 link | subglobal5 link | subglobal5 link | subglobal5 link
subglobal6 link | subglobal6 link | subglobal6 link | subglobal6 link | subglobal6 link | subglobal6 link | subglobal6 link
subglobal7 link | subglobal7 link | subglobal7 link | subglobal7 link | subglobal7 link | subglobal7 link | subglobal7 link
subglobal8 link | subglobal8 link | subglobal8 link | subglobal8 link | subglobal8 link | subglobal8 link | subglobal8 link

"...Gyönyörűen és utánozhatatlanul fogalmazzák meg a kálvinizmus, tágabb értelemben a protestantizmus lényegét Csanádi Imre "Egy hajdani templomra" és Illyés Gyula "A reformáció genfi emlékműve előtt" c. versükben. Sorjáznak elő a nevek a századok homályából. Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály; a nagyszalontai parasztfiú, Arany János; a komáromi születésű, a pápai kollégiumban tanult Jókai Mór. A hamvai pap és költő, Tompa Mihály, az irodalmár püspökök: Szász Károly, Baksay Sándor, Ravasz László. Ady Endre, a csúcsai presbiter, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Németh László és a többiek. S talán az ugyancsak "kálomista" óriás, nemzeti imádságunkat, a Himnuszt író Kölcsey Ferenc foglalja össze legszebben a református vallás lényegét, a hit és a nemzettudat, a vallás és a hazafiság összetartozását: - Isten minden kebelnek egy szívet adott, s ennek az egy szívnek egy hazát..."

(Részlet Pápai Szabó György írásából: "Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre..." )

Ajándékok, amelyek nem kerülnek pénzbe.

Egy jó szót szólni. Egy beteget felvidítani. Valakinek kezet nyújtani. Megdicsérni az ételt. Nem feledkezni meg a közelgő születésnapról. Óvatosan csukni be az ajtót. Apróságoknak örülni. Mindenért hálásnak lenni. Jó tanácsot adni. Egy levél megírásával örömet szerezni. Az apró tűszúrásokon nem évődni. Jogos panaszt nem melegíteni fel újra. Nem tenni szóvá, ha a másik hibázott. Nem fogni fel elutasításokként, ha háttérbe szorulunk. Levert hangulatot nem venni komolyan. Nem sértődni meg egy félresikerült szó miatt. Megtalálni az elismerő, dicsérő szót a jóra. Az együttérzés szavát a megalázottnak, egy tréfás szót a gyermeknek. Meleg kézszorítással vigasztalni a szomorút. Becsületesen elismerni az elkövetett helytelenséget. Örülni a holnapi napnak. Bizonyos dolgokra aludni egyet. Mindenre rászánnia kellő időt és gondot. És mindenben szeretettel lenni.

(A jáki templom faláról - nem csak hívőknek)

Túrmezei Erzsébet:

A harmadik

Valamit kérnek tőled
Megtenni nem kötelesség
Mást mond a jog, mást súg az ész
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Messzire mentél, fáradt vagy, léptél százat
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad
Majd máskor, nyugtat az ész, s a jog józanságra int
De egy szelídebb hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Valakin segíthetnél. Joga nincs hozzá, nem érdemli meg
Tán összetörte a szíved
Az ész is azt súgja, minek?
S a szelíd hang újra halkan kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne
és diktálhatna, vonhatna, vihetne,
Lehet elégnél hamar, esztelenség volna
De a szíved békességről dalolna,
S míg elveszítenéd, bizony megtalálnád életed!
Bízd rá magad arra a harmadikra, mert az a szeretet!  
Németből Túrmezei Erzsébet átdolgozásában

A legnagyobb művészet

A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet:
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman
Istentől rádrakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinnünk kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső símítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja köteleinket,
ha e világ fogvatart minket.

Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet.
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
s készek legyünk beismerni:
Önmagamban nem vagyok semmi!

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja:
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha ezt a munkát is elvégzed
és az utolsó óra közeleg,
hangját hallod égi hívásnak:
"Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!"

Molnár Zoltán:

Három szonett - III.

A természet levetkezik
mert örök ideje lejárt
elfutó szellő keze int
törli a vándor lábnyomát

eszmélkedésre képtelen
az állatnép s ott meglapul
hol megcsillan a végtelen
holdsugárzás és lomb lehull

a nyáj felkölti pásztorát
a fiastyúk göncölön el
a nap helyén hűlt jégverem

de isteni kéz rendez át
rombolása nem esztelen
nyomában új világ terem.  
Molnár Zoltán:

Torzó

Csak béna kísérlet
a láthatót mérni
túlélni önmagunkat
s feledésbe merülni


A lehetetlent érteni
fürkészni bagoly-szemmel
sírni az öröklétért
igenre felelni nemmel:


hogy minden szavammal igyekszem
megértetni, mi éget


hogy nem látom, de bennem él
érzem a Mindenséget.

Ady Endre:

AZ ÚR ÉRKEZÉSE

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.


Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
 


Illyés Gyula:

A REFORMÁCIÓ GENFI EMLÉKMŰVE ELŐTT

Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza
a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt
milliók végső tisztelgését hozza,
úgy mentem el rajvonaluk előtt.

Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel
a hadrakelt hit zord hadnagyai,
a Vilmosok! és Coligny és Cromwell
- ők néztek rám - s a szablyás Bocskay!...
Hátrálnom kellett közelükből: mindet
nem fogta össze csak messzibb tekintet.
Fölhúzódtam a kert felé, a fákig
s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.

  S most mintha ők
álltak volna kaszárnya-számadáson
  az én szemem előtt,
  feszesen-katonásan
  kilépvén éppen akkor
a hátterül kapott nagy szikla-falból
s abból a másik, épp oly teli tömbből,
a mögéjük kövesedett időből.

Addig jöhettek, maguk is meredt
kövek a napfénybe, hol nem lehet
szavuk már. Szavuk immár csak a tett,
mely idővel ad magyarázatot!
Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok!

  Vagy előbb én beszélhetek?

Kik ott álltatok, "nem tehetve másképp",
mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen,
mert a langyosat kiköpi az Isten,
kik után tárgyként maradt fönn a szándék,
  mennyi az igazság még öklötökben,
mely négy százada oly nagy esküt markolt,
mely kőbe s öröklétbe görcsösödten
tartja ma is a bibliát s a kardot?
Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes
dühével törtetek, a cél, ahogy
elértétek?
            Ti kérditek?
                              S ha nem lesz
örömötökre meghallanotok?
Elmondom. Épp mert nékem is keserves.

Álltatok égve az Úr igazától;
állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor;
aztán dönteni kezdett ezredegyszer
  az ész helyett a fegyver
s a láng.
              Hogy várja örök üdv a lelket:
rángtak milliószám kínban a testek
csatamezőn, bitófán, vérpadon,
karón, keréken, meg a fájdalom-
szerzés új mestergépein; növesztett
egymással szemben erdőnyi keresztet
Jézus példája, végig Európán;
égtek, hogy égjen itt a kép s a "bálvány",
ott a "csalárd könyv" - városok és falvak,
hol újra emberhúst faltak a félvad
zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel,
nem állt egymással szemben bűn a bűnnel,
eladdig, míg nem jött - a győzelem?
Az idő. Okosan, türelmesen
s némi humorral.
                          A kétféle had
és hit várai szemközt állanak
ma is, az én hazámban is:
a zordon fehér-falú s arany-cifrázta templom
vén tornyai még ágyúként vitáznak
minden beharangozáskor, vasárnap
papjaik bent még ősimód dörögnek,
de kijövet az utcán átköszönnek
s ujjon mutatják, hogy hány órakor
s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor
s egy kis ital.
                    Szép. Magam is helyeslem;
ha pap vagyok, magam is így cselekszem:
 "értsük meg egymást!"
        De nem volt nagy ár
mégis a harminc évi döghalál,
d'Aubigné dühe, Coligny halála,
Szent Bertalan bosszútlan éjszakája,
fél Németország, a ketté törött
Európa s hogy itt volt a török
százötven évig és a mi hazánk... -
Ez lett a "győzelem"! Ezt küldte ránk
Isten azzal, hogy "napként kimutatta":
nem érte folyt a harc, hanem miatta;
ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő:
mert volt-e vajon győztes, kit nem ő
rendelt eleve győzni?
                        Győztetek.
Maga a Sátán győzött veletek!
Balekok voltatok, mind! Hátra arc!
Nincs jogotok egy lépés sem előre.
Törlődjetek be kőbe és időbe.
  Elveszett - eleve! - a harc!

mondtam keményen, mint aki magára
támad először is az igazával;
majd:
          Megbuktatok! A haddal simára
törölt kontinens - e fekete tábla -
közepére mi iratott eredmény?
Egy betű, egy már tréfának sem új
buta betű s az is csak magyarul:
mért több a keresztyén, mint a keresztény?
Értelmet annyi millió halott
véréből ennyit párolhattatok,
midőn - feledve, kinek mi a dolga -
karddal csaptatok ti is a Csomóba:
a Föladatba, mely épp a kötés
kibogozásával szép és merész.
Ez az "eredmény"!

                          És ha - ez se volna?!
- kondult bennem is, ahogy várható volt,
a tulsó torony az innen valóra
  (és attól fogva mind a kettő bongott)
s kelt ezredszer is - alig finomodva -
bennem a két ős ádáz szó-birokra:
a mindig úrhitű tolnai pásztor
s a csupa dac sárréti prédikátor.
Mert mi szorította kézbe a fegyvert?
Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt?
S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan
"hal el a hit" a "római mocsokban"?
Ha arra tart eszme s világ, amerre
a "tiarás templom-kufár" vezette,
ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül
s - ha úgy fordul, hát reménytelenül,
de csak annál szebb önfeláldozásképp -
odavágja, hogy "nem tehettem másképp!",
ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad
a kín, a vér, akkor nincs áldozat,
nincs - inkvizició?!
                          Ha - bár "hiába" -
Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,
jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább
fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,
valdeusok, husziták, Bocskay
írást-imát se tudó hajdui,
hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,
amilyet az imént lemosolyogtál?
Hiszed, hogy volna olyan-amilyen
magyarság, ha nincs - Kálvin?
          Nem hiszem.

Vagy mást mondok: szobádban volna villany,
ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?
Hol kezdődött, hogy atomerő is van
S holnap rakétán repülsz ki az űrbe?
Övék az érdem, kiket sem a máglya
nem riaszthatott vissza, sem a gálya -
  sem harcaik bukása,
a léptenként fölmeredő "hiába"!
  Látták, vagy nem a céljuk,
azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;
a mult, ahogy füst-vetve összeomlott,
úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:
előre! és ők vállalták e sorsot -
Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

Álltam némán, hírhozó katonájuk,
már azt forgatva, hogy én mit kapok,
nem is őtőlük magyarázatot:
a tettektől, melyek - akár a gyermek -
magukért csak felnőttsorban felelnek.
Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp:
  volt bárkié a szándék,
maga az Isten se tudhatta másképp.

Ajtay Gábor:

Emmaus

Elmúlt immár a legszebb nap is,
Az alkony ráborult a tájra.
Úgy mennek ők Emmaus felé
Mint két könnyes, szomorú árva.

Egymást nézik vigasztalanul,
Hallottak valamit, mely csodás,
De köd borong a lelkük előtt
És minden csak puszta látomás.

Leszáll az alkony, esteledik,
S fenn ragyog mégis egy csodás nap,
S ím fényözönben áll a kereszt,
A kegyelem, mely életet ad.

A hegyormon zengnek a kürtök,
Alkonyban így örök a hajnal,
Velük van már az Élet ura,
Kik telve vannak jajjal-bajjal.

Emmaus felé hogyha megyünk,
És az alkony lassan ránk borul,
Ha sírunk, szemünk tele könnyel:
Ő odajön mellénk vigaszul.

Bejön házunkba ismeretlen,
Megtöri nekünk a kenyeret,
Sebhelyes kézzel felénk nyújtja
Az új, győzedelmes életet.

Angyali ének ütemére
Száll életünkből minden óra,
Szóljunk mi is: maradj velünk,
Mert megérkeztünk Emmausba.



A Reformáció Emlékműve Genfben





Az emlékfal teljes hosszában (100 m) végigvonul a latin nyelvű POST TENEBRAS LUX felirat, jelentése "Fény a sötétség után".
Ez a református Genf és minden olyan református közösség jelmondata, akik számára a protestáns reformáció a világosság visszatérését jelenti a világba.





Jobbról Bocskai István (1557 - 1606), Erdély fejedelme, aki jelentős szerepet játszott a magyar reformációban






A központi szoborcsoport:

Guillaume Farel (1489 - 1565) francia reformátor;
Kálvin János (1509 - 1564) francia származású svájci reformátor, keresztyén tudós, a kálvinizmus névadója;
Béza Tódor (1519 - 1605) svájci teológus;
John Knox (c.1513 - 1572) skót reformátor, kálvinista teológus és egyházszervező.



Csanádi Imre:

Egy hajdani templomra

Nádfödeles pajta, sár-alkotmány lehetett,
mégis szentegyháznak ékesen neveztetett;
áldott áhitatra
magába fogadta
a kis gyülekezetet.

Taposott jobbágyok, német elől szököttek,
török sarcát sínylők, e szent helyre feljöttek;
bocskorban, mezítláb;
szomjúhozva itták
proféták mit hirdettek.

Testben szakadozva, szabadulva gályákról,
szólt hatalmas szóval toprongyos prédikátor:
gátakat sodort már
válaszul a zsoltár,
zúgták mint erős tábor.

Idáig lopózott, itt talált lakozásra
napnyugati Kálvin tilalmas tanítása;
kert alatt toportyán, harsant égő portán
tatár ló vonítása.

Dűlt itt pőre átok álnok urakra,
Ántikrisztus-nyája pilises tar papokra,
aranyozott, fényes,
bálványos-tömjénes
palota-templomokra.

Mi más hajlék volt ez!: puszta négy fal, tapasztott
tojáshéj, akárki melyet földbe taposhat,
hadak tengerében
rút sajka, törékeny,
tárgya minden gonosznak.

Mégis megtartódhat benne becsüld, magyarság,
ország lappangott itt, mikor nem vala ország:
ő árváit Isten
vezérelvén hitben,
lett Bástya és Bátorság.

Két vad pogányt melyet zúzott-facsart mint sajtó,
nép dacolhatott itt, zsidók jaját sóhajtó,
helvét tant citáló,
magára találó,
térdet-fejet nem hajtó.



Bódás János:

Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kinek fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. - Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.


 

Emmaus

Filippo Tarchiani: Az emmauszi vacsora, festmény 1625 körül

Emmaus falu a Bibliában, ahol az úgynevezett "emmauszi vacsora" során, a kenyér megtörése közben két tanítványa felismerte a feltámadt Jézust.
Lukács szerint Jézus két tanítványa (nem apostolok) - akiket "emmauszi tanítványok" néven emlegetnek - Jézus keresztre feszítése után a 60 (vagy 160) stádiumnyira fekvő Emmauszba tartottak haza Jeruzsálemből és az eseményekről beszélgettek, amikor egy vándor csatlakozott hozzájuk és szomorúságuk okáról érdeklődött. Emmauszba érve már esteledett, ezért marasztalták a vándort. Amikor az idegen a vacsoránál megtörte a kenyeret, ráismertek, hogy Jézus. Ezután visszasiettek az apostolokhoz, hogy elmondják nekik a hírt.

(Forrás:Wikipédia)

Dr. Faragó Enikő:

AZ ÉN ÉDESANYÁM

Görnyedő háttal, és fájó térdekkel,
Őszülő hajjal, s aggódó szemekkel,
Jött-ment a lakásban, ide-oda járván,
Tett-vett tétován, az én édesanyám.

"Engem az isten munkára teremtett!",
Mondogatta gyakran, s nem mindig evett.
Ereje mégis majd mindenre maradt,
Nem tudom, hogy bírta a zord napokat.

Mostoha mellett négy elemit végzett,
Bár álma nagy volt, orvos nem lehetett,
Megtanulta viszont a természetet,
Tápláló gombákat, gyógyító füveket.

Gyermekfejjel kellett férjhez mennie,
Nem akart, de nem volt szabad döntenie.
Így elszakadt szeretett édesanyjától,
No meg a rideg mostohaapától.

Egy vaságy, s egy asztal lett minden vagyonuk,
Kétkezi munkából lett betevő falatjuk.
Tésztát gyúrtak, szétfolyt... apa hegesztett,
Aki láthatta mindezt, csak nevethetett.

Mert nagy volt a gombóc, görbe a láboska,
Kacagtak rajta, nagy volt a hahota.
S bár nem akart családot alapítani,
Kezdett már mindenbe belenyugodni...

Jöttek a gyermekek: egy fiú, s egy lány,
Aztán hat év "csend", terhesség valahány,
Majd egy áttáncolt báléjszaka után,
Megszülettem én, az esdeklő kislány.

Sokszor mesélte, kértem az életet,
Álmában látott nagy, barna szemeket,
Egy hang súgta neki, tartson meg engemet,
Támasza leszek majd egykor öregségének.

Három gyermeke lett éltető ereje,
Nem kellett divat, sem bál, sem kencefice,
Anyai szíve csak értünk dobogott,
Mert apában, sajnos, néhányszor csalódott.

Aztán beteges féltékenység lett osztályrésze.
Megbélyegezték, s oda lett minden becsülete.
Hiába sírt gyakorta, búsult rendületlenül,
A vídám házra egyre sötétebb felhő került.

Lassan eltűnt a derű és békesség,
Helyette lett szégyen és keserűség.
Ezt mi, gyermekek, nagyon megszenvedtük,
Tépázott idegzet lett eredményük.

Aztán 87-ben, egy fájdalmas éjszakán,
Megelégelte isten, miként él édesanyám.
Sorsa sötétlő árnya közt igéje áthatott,
S életében a remény felragyogott.

Gázai utakat kezdett el taposni,
Három gyermeke felé szeretett volna jutni.
De mi, gyermekek, "tanultak" és "bölcsek",
Nem fogadtuk be az éltető igéket.

Aztán három év után, óhazám elhagyva,
Összetörten, sokat gondolkodva,
Eszembe jutottak a búcsúszavak:
"Ne feledd! Az én istenem veled marad!"

Immár lélekben is egymásra találva,
Vígasztaltuk egymást, jobb jövőt várva,
S bár átéltünk gyakran keserű perceket,
Egyre jobban nőtt bennünk a szeretet.

Megadatott nékem, hogy lássam minden évben,
Három hónapon át figyeljem az idő tengerében,
Kezdetben ő volt az erő, támasz és remény,
De apránként kezdett pislákolni a fény.

Minden álma az volt: kapjon meleget és csendet,
De minden sejtje termelni kezdte a könnyet.
Mert se meleg, se csend, se béke, se lakás...
Belefáradt, s szívére- lelkére meglett a hatás.

S egy dermesztő december 13-ai hajnalon,
Erős szíve megállt, mi értünk élt egykoron.
Olyan csendben ment el, mint mindig élni vágyott,
Nehogy kórházba vigyük, ezért nem panaszkodott.

Döbbenet, fájdalom, tátongó űr és kétely,
Szüntelen marja lelkem azóta, mint métely,
Adhattam volna még többet, még szebbet, még jobbat,
De mindig csak utólag értékeljük a jókat.

Amit tőle kaptam, az az én szent örökségem:
Életem, diplomám, hitem, s szeretetkészségem.
Istentől távol nem lett volna lehetséges talán,
Hogy ilyen szép emlékké váljon az é n  é d e s a n y á m!!!


Borus Mária lelkésznőtől:

Ének

Mindennap bátran, Jézusra nézz

Mindennap bátran, Jézusra nézz!
Meg tudja adni mind, amit kérsz.
/:Ha hittel kéred, Ő megtart téged,
Elveszi terhed, csak Őrá nézz!:/

Gondok gyötörnek, Jézus vár rád.
És arra biztat, add neki át!
/:Azt kéri tőled, tárd ki a szíved.
Ne vond kétségbe az Ő szavát.:/

Bűnök gyötörnek, van megoldás.
Egyedül Jézus, és senki más.
/:Felvette vétked, és meghalt érted,
Így hozta el a szabadulást.:/

Békére vágyol, nyújts a kezed.
Azt is elhozta már teneked.
/:Igazi béke az Ő kegyelme.
Ingyen kínálja, tied lehet. :/

©2008 Komlói Református Gyülekezet | webmester: Molnár Hajnalka |